Névadónk

Névadónk, Kanizsai Dorottya

A múzeum a nevét Kanizsai Dorottyáról, Perényi Imre nádor feleségéről kapta, aki a hagyomány szerint 1526-ban eltemettette a gyászos csatamezőn maradt halottakat.

De ki is volt Kanizsai Dorottya?

– FORRÁS: szentver-bata.hu

A kihalt főúri családok egyike volt a Kanizsai család. A Kanizsaiak hadi, politikai, egyházi téren mindig vezető szerepet játszottak.

Hű fiai voltak az országnak, s a család legtöbb tagja vére hullásával védte a magyar határokat. Hunyadi János harcaiban, Mátyás király hadjárataiban stb. mindig ott találjuk a hős Kanizsaiakat. Mint erdélyi vajdák, mint bánok, mint papok és főispánok egyaránt jelesül szolgálták hazájukat. Ebbe a nagynevű családba született bele az 1400-as évek végén Kanizsai Dorottya. Dorottya először Geréb Péter nádorhoz ment nőül, akivel igen-igen boldog életet élt. Szeretete férje iránt annak halála után is megmaradt. Férje hamvai fölé kápolnát emeltetett, s márványtáblán örökítette meg emlékét. Ezen kívül misealapítványokat tett, hogy boldogult férje lelki üdvéért állandóan imádkozzanak. Dorottya asszony jómaga is gazdag volt, férje után pedig még jobban növekedett vagyona, mert Geréb Péter nádor úgyszólván mindenét szeretett feleségére hagyta. Másodízben a büszke és hatalmas Perényi Imre nádor felesége lett. Második házassága nem volt boldognak mondható. Büszke, indulatos és beteges férje, valamint mostohafiai sok keserű órát szereztek neki. Dorottya asszonyt azonban nem hagyta el a béketűrés és a kötelességérzés. Híven ápolta szenvedő urát, aki végül 1519 februárjában meghalt. Perényi oldalán Kanizsai Dorottyának ezernyi alkalma nyílt a szereplésre. Meg is jelent gyakran a királyi udvarban, s a nagy tisztelet, melyben itt részesítették, világosan hirdeti az ő egyéniségének és műveltségének kiváló voltát. Ezt igazolja az a címeradó oklevél is, amelyet II. Lajos király bocsátott ki azon céllal, hogy Kanizsai Dorottya a Kanizsai címert egyesíthesse első férje, Geréb Péter címerével.

Ezen az oklevélen szerepelnek a következő sorok: „Ezért – írja a király – megindíttatva attól a szerénységtől és áhítattól, állhatatosságtól, őszinteségtől, hűségtől, vallásosságtól s a legszebb erények nagy számától, amikkel Kanizsai Dorottya asszony tündöklik, s amik őt a női nem ékességét illetőleg a letűnt idők nagy alakjaival is összehasonlíthatóvá teszik: megadjuk neki a kért bővítést.” Kevés olyan magyar asszony lehet, akiről királyi diploma ennyi magasztalót írna, mint Kanizsai Dorottyáról. De vajon melyek azok az erények, melyek Kanizsai Dorottyát a magyar asszonyok örökös ékességévé tették? II. Lajos király különösen hangsúlyozza azt a mélységes hálát és kegyeletet, amely Kanizsai Dorottya minden tettében megnyilvánul. Történeti adatok bizonyítják, hogy Dorottya asszony minden szolgálatot, minden kapott jót sokszorosan igyekezett viszonozni. A nála szolgáló szegény lányokat kiházasította; a nemes ifjakat szolgálatukért birtokkal jutalmazta; érdemes atyafiainak emléket állított, s a javukra misealapítványokat tett stb. Nyilvános iskola híján a nemesi családok leányaikat híres főúri asszonyokhoz adták nevelőbe – Kanizsai Dorottya háza messze földön ismertté lett. A lányok nemcsak a korabeli tudnivalókat sajátították el, hanem emberségre, helytállásra is nevelte a nagyasszony példája őket. De Istent is híven szolgálta. Templomokat és kápolnákat építtetett, s azok javára alapítványokat tett. 

Ő maga udvara népével együtt drága egyházi ruhákat varrt s hímezett, s nem csak ezeket ajándékozta az egyházaknak, de arany- és ezüstedényeket is. Páratlan bőkezűsége másban is megnyilvánult. Érezte a szenvedők szenvedéseit, s igyekezett a nyomorultakon segíteni. Az 1525. évben írja Dorottya asszony e sorokat: „Tudjuk, hogy Isten a szegényeknek és ügyefogyottaknak könyörgését meg szokta hallgatni. Rendeljük azért, hogy akárhol tudnak szegény, ruhátlan gyermekeket és árvákat, ruházzák fel őket.”

Amikor Lajos király felsorolta Kanizsai Dorottya nagyszerű lelki tulajdonságait, egyetlen szót sem ejtett arról, hogy Dorottya asszony az általános és formális műveltség terén is felülmúlta kortársnőit. A legmagasabb körökben, királyi udvarokban otthonosan mozgott, nyelveket beszélt, s a társadalmi érintkezésben is mintaszerű volt.

Mint özvegyasszony is az ország első asszonya maradt, és tekintélye, szereplése semmivel sem kisebbedett.

Dorottya asszony ugyan nem foglalkozott politikával, de mint az ország első asszonyát több gyűlésre és tanácskozásra meghívták. Lajos király például két ízben meghívta őt a rendek tanácskozására. Mindezek világosan mutatják, milyen nagy hatással volt korára Kanizsai Dorottya, milyen páratlan elismerést és tiszteletet vívott ki magának. Mégsem e miatt őrizte meg az emlékezet.

Jó cselekedeteinek sorából kiemelkedik a mohácsi csata halottainak eltemettetése. Az elesettek megérdemelték volna, hogy az egész nemzet sirassa őket, de még olyan ember sem akadt, aki a halottakat eltemettette volna. A veszedelmes csatatérhez még közel sem ment senki. Amire a férfiak nem mertek vállalkozni, véghezvitte azt Kanizsai Dorottya. Nagy pénzen négyszáz embert fogadott, s a halottakat mind eltemettette. A papjaival megáldatta a hamvakat, s a templomaiban misét mondatott az elesett hősökért.

Kanizsai Dorottyának az elmúlása is olyan volt, mint az élete. Tiszta lélekkel, csendben ment el, de maga után mindent rendben hagyott. Nem sejtette, hogy egész életének munkáját, templomait és alapításait néhány év alatt mind elpusztítják. Pedig hát ez hamarosan megtörtént. Nevét mégis megőrizte az utókor. Mert a mohácsi nagy temetés emléke nem mosódott el. E tettével önmagának örök emléket emelt, olyan emléket, amely tovább él a legerősebb gránitkőnél.         – FORRÁS: szentver-bata.hu

Kovács Mihály: Mohácsi temetés (1853) – FORRÁS: WIKIPÉDIA

Orlai Petrics: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (1860 körül) – FORRÁS: WIKIPÉDIA

.

Babits Mihály: Kanizsai Dorottya

Mint a sötét asszony a mohácsi téren,
úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként
elhantolja holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya fénye a lombokra föccsen
s különös árnyakat ingat.
Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben.
Tört ablakunkon át befütyül a sok szél
úgy, hogy meg sem értjük egymást:
egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;
mi pedig különös táncot táncolunk:
ez a tánc a süketek tánca.
Néha egyikünk ledobja magát a földre:
Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt…
Némelyik meg ölni kíván
s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.
Másik hirtelenül ruháit lerántja
s mezítelen áll előttünk.
*
Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom,
mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű
mondani, hogy minden mindegy.
S testvérem mind, aki felejteni akar
és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal
szennyes voltát eltakarja.
De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb?
Tán nem feledésben van orvosság, hanem
éppen az emlékezésben!
Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai
Dorottya járt erre, boruljunk hantjai
fölé a vak, titkos rögnek!
Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap!
Lessétek, lessétek, milyen virág fakad
a halottas föld porából!
Tán illatát lelkünk süketen is értve
összetalál egymás testvér ütemébe,
mint vadak a muzsikától…